ÖTPRÓBA BLOG: Kaposvár dombjain

Kométa 10 km Gyulával, egy nem kimondottan könnyű pályán. Összegzésként a fenti mondatot írtam a telefonomba, miután a célban a mobilos alkalmazást leállítottam, de nem a rövidebb távot futóknak kijutó egy dombocska okozta a nehézséget, azzal egész könnyen megbirkóztunk.

Már évek óta tervezem, hogy az eddigi egyetlen kaposvári futóversenyemet meg kellene ismételni, de ez valahogy mindig a következő évre tolódott. Idén jött el az ideje, hogy a tervet tett is kövesse.

Másodszor is félmaratont akartam futni, de valamit előre érezhettem, mert a nevezés egyre csak csúszott, egészen január legvégére. De így legalább azt is számításba vehettem, hogy közel sem vagyok olyan formában, hogy egy félmaratont bármikor ki tudnék „rázni” a lábamból. Nem is arra neveztem, „csak” 10 km-re.

Az egyszerűség kedvéért a kaposvári futónagyköveti csoportban kerestem futótársat és Gyula személyében meg is találtam.

És ezután következtek a fájdalmas dolgok. Mivel nem találtam senkit, akivel a verseny napján utazhatnék Somogyország fővárosába, vonatoznom kellett. Ez még nem is lett volna baj, de a vonatom 5:53-kor indult. Egyáltalán akarok én Kaposvárra menni? 🙂

Mivel odafelé és visszafelé is át kellett szállnom, kétszer is meglátogattam a főiskolás évek alatt annyiszor látott dombóvári vasútállomást, innen már csak félórányi vonatozás és már ott is voltam.

A városba érkezve megismerkedtem Gyulával és két gyermekével, beültünk egy pékségbe, hogy a rajtra se fogyjunk ki a szénhidrátból, a versenyközpont környékén futottunk pár száz métert, közben váltottam pár szót Péter Attilával, akit eddig csak hangról ismertem, ő viszont „párszor” már látott is engem, majd 10:35-kor a mezőny legvégéről elrajtoltunk.

A rajt előtti tesztfutás nagyon biztató volt, mivel egy széles, jó minőségű úton futhattunk, így aztán Gyulával abban maradtunk, hogy kivételesen nem felezem meg a futómadzagot, így futás közben a kezünk jóval szabadabban mozoghatott. Nem is volt olyan rossz!

Kár, hogy a széles, könnyen futható utak hamar kisebbségbe kerültek, cserébe viszont kaptunk két személynek keskeny, oszlopokkal tűzdelt járdát egy hídon, egy széles utcát szembe jövő autókkal vagy az egyetlen hegyet, amin fentről szintén jöttek az autók, olykor nem is kis sebességgel. Ilyen veszélyes részeknél Gyula meg is fogta az alkaromat, hogy az esetleges „kilengéseimet” megakadályozza.

A nehézségek ellenére egész jól haladtunk és szépen előzgettük is az előttünk futókat, de gyaníthatóan így is a mezőny utolsó harmadában futottunk.

Nagyon nem bántam, hogy a félmaraton 5 hegyét ilyen ügyesen sikerült redukálni, de ez az egy is jól megdolgoztatta a futóműveket és a motort. De ahogy mondani szokták, ezek erősítenek igazán. 🙂

Fent a Rómahegyen tettünk egy kört a Rippl-Rónai-villa udvarán, de a rövidebb távon indult futókról sajnos nem készült „sztárfotó”, így marad az 5 évvel ezelőtti emlék.

Azon már meg se lepődtem, hogy a lejtő ezen a versenyen is hosszabbnak tűnt az emelkedőnél, pedig a tempónk lefelé még gyorsabb is volt. Hogy miért érzem ezt mindig így?

A táv második feléből túl sok mozzanatot nem tudok felidézni, de annyi biztos, futottunk, jellemzően már 7 percen belüli tempóval, időnként megtapostam, máskor fociztam egy bójával, ami a futóknak kijelölt nagyjából másfél személyes sávot elválasztotta a forgalomtól és vártam a célt, mert a szűk részek, a több helyen szembe jövő forgalom nagyon leszívta az energiámat.

De errefelé már belátható távolságra voltunk a céltól és mikor semmilyen nehezítő körülmény nem lassította a futást, egész jól haladtunk.

A befutóidőnk 1:10:41 lett, amivel 58 férfi versenyzőből az 50-51. helyen végeztünk, de ezt csak a statisztika kedvéért írom, és hogy jövőre könnyebben megtaláljam az előző évi időeredményt, ha újra 10 km-en indulnék.

Célba érés után hamar az öltözőnkbe mentünk, mert annál jóval hűvösebb volt az idő, hogy vizes ruhában ácsorogjunk, majd megnéztük a félmaratoni verseny legjobbjait, köztük több olyan futót, aki Gyula csapatában sportol és remek, 1:30 körüli idővel ért célba, majd irány a vasútállomás, hogy a következő vonatot elérjem.

Jó hosszú volt a visszaút, kellett nekem ilyen messzire utazni, de ahogy a zalakarosi, mohácsi, szegedi és a többi vidéki versenyt se bántam meg, ezzel se történhetett másképp. Erről a rossz szokásomról Nem is szeretnék, nem is fogok leszokni. 🙂 Amíg vannak Dórik, Timik, Lacikák vagy Gyulák, nem lehet baj.

 

NAGY GÁBOR

Kaposvár, 2022. febr. 6.