Ez az év olyan “jól” indult számomra, ahogy az előző befejeződött, amit jól mutat, hogy az idei első írásomra áprilisig kellett várni. Öcsém tavaly kezdett el futni és elterveztük, hogy lefutom vele élete első félmaratonját. A Zúzmara sajnos idén elmaradt, így a Vivicittá lett a kitűzött cél. A verseny ismét bizonyította, hogy a szabadidő sportban milyen óriási potenciál van, öcsémen kívül több mint ezer másik sporttárs futotta meg élete első 21.097 méterét bezsebelve ezzel 4 Ötpróba pontot.
Én tavaly végül 100 pont alatt zártam az évet és az idei év is nehezen indult. Szereztem pár GeoGo pontot, Kornéllal teljesítettük a Szigetelő túrát, erről akartam is írni, de aztán még aznap ügyeletre rohanás a kutyánkkal, 3 hét kórház, 4 vérátömlesztés mellett nem maradt rá idő. Eközben februárban a térdem is szórakozott, maradt a gyógytorna és a pihentetés. Szóval hiányzott a mozgás, a sport, az “Ötpróba élmény”. Márciusban már éledeztem, áprilisban pedig Zsófi is szárnyra kapott és vele kezdtünk el egyre többet futni (remélem ő lesz a következő, akivel első félmaratont fogok futni), így jött el a verseny.
A szombati távokról olvastam, hogy a gyönyörű időben megmozdult az egész város, ilyesmire számítottam másnapra is. Reggel nagyon időben érkeztünk az Árpád hídhoz, kis buszozás a szigetre, aztán a rajtszám átvétel már simán ment, a mosdóknál sem kellett sorban állnunk, negyed 9-kor gyakorlatilag már rajtra készek voltunk. Előzetesen 1:45-2:00 közti időt lőttünk be, így a 3-as rajtzóna elejére álltunk be. A rajtnál már gyanús volt, hogy küzdeni fogunk a meleggel, hiába a lenge öltözet, egyáltalán nem fáztunk.
A távot 5 perces kilométerekkel indítottuk. Rögtön felfutottunk az Árpád-hídra és a pesti rakpart felé indultunk. Számomra kicsit szokatlan volt a tömeg, de így is jól futható volt a pálya. A sok mosolygós arc, a zenei pontok, a Duna és a napsütésben fürdőző belváros látványa mellett gyorsan tűntek el a kezdeti kilométerek. Tesóm lelkesen futott, habár egyikünk órája sem volt a topon – nekem az elején irreális pulzust mutatott, neki meg a távolságot mérte pontatlanul – mégis egész egyenletesen tudtuk tartani az 5 perceseket.
Aztán ahogy a Bálnánál ráfordultunk a Szabadság hídra és átfutottunk a budai oldalra, Jánosnak elkezdett szúrni az oldala és az idő is kezdett nagyon meleg lenni, ráadásul a budai rakparton végig tűzött a nap. Az akarat megmaradt, de a lendület kicsit csökkent. Szerencsére kellően gyakran voltak frissítő pontok, így a melegben mindig kaptunk egy kis plusz löketet.
A Várkert bazár meghódítása után, lefutva az Alagúton már feltűnt a sziget. Tesómnak a beszorult levegő továbbra sem akart elmúlni, próbáltam ötleteket adni, de sokat nem segítettek, így aztán folyamatosan lassultunk. Nemcsak minket viselt meg a szokatlanul meleg tavaszi idő, ahogy haladtunk az Árpád híd felé, két ájult futót is láttunk, szerencsére a segítség gyorsan érkezett, remélem semmi bajuk nem lett.
A hídra felfutva az utolsó kilométeren próbáltuk kicsit újra fokozni a tempót, így gyorsan a szigeten találtuk magunk, majd egy kis sprinttel a végén, 1:55-ös idővel futottunk célba. Büszke voltam öcsémre, élete első félmaratonján összejött a 2 órán belüli idő és úgy tűnt nem bánta meg a nevezést. Nekem is szép időben, jó pulzustartományban egy remek futóélményben volt részem, sok másik lelkes, vidám futóval. Ha minden igaz 108 pontnál járok, aminél voltam már aktívabb. Most indul a tavaszi pontszerző szezon, remélem sok eseményen ott lehetek.
